A földtani erőforrások konfliktusai azt jelzik, hogy szabályozásuk nemzeti szinten sem jó. Brad Field és szerzőtársai (2018), valamint Yevheniya Volchko és szerzőtársai (2020) szerint az első engedélyes „mindent visz” („first-come-first-served”), amely aligha feleltethető meg a jó kormányzás és a gondos erőforrás-gazdálkodás alapelveinek. A legtöbb országban a földtani közeg átfogó szabályozása feltételezné az Alkotmány, a Polgári Törvénykönyv és a nemzeti vagyonról szóló törvény módosítását a kérdéses tulajdonjogi helyzetek tisztázására (például: ingatlanok mélységi kiterjedésének lehatárolása, felhagyott bányatérségek és mélyfúrások, valamint a földtani közeg tulajdonjoga). Az EU eddigi próbálkozásai a talaj és „altalaj”, a területfejlesztés és az ásványi nyersanyagok gazdálkodásának szabályozására rendre elbuktak. Ezek a nemzeti szuverenitás anyagi megtestesítői, eredeti elemei a nemzeti vagyonnak, a tagállamok a szubszidiaritási elvre és az alapszerződési felhatalmazás hiányára hivatkozva vétózták meg az eddigi kezdeményezéseket (Christmann et al., 2014; Montanarella, 2015). Az új globális kihívások miatt (Covid19, háborúk, extrém időjárás, dekarbonizáció, terrorizmus), valamint a nyílt stratégiai autonómia (EB, 2021) és a reziliencia (Makana et al., 2016) igénye miatt a szabályozási keretrendszer fejlesztése elodázhatatlan, és már jelentek meg erről politikai utalások (EB, 2020b; EP, 2022). A földtani erőforrások, ezen belül a hasznosítható földtani közeg egységes közösségi szabályozása azonban a közeli jövőben nem tűnik megvalósíthatónak a fent vázoltak miatt.